Történelem
PDF Nyomtatás E-mail

"A hogy az utas a hazánk keleti szélét szegélyező Székelyföldre behatol; a hogy a székely anyaszéknek, Udvarhelyszéknek tömkeleges völgyhálózatán átvonulva elér azon roppant trachyt láncolatához, mely a három csúcsos ős Hargita zöméből kiválva úgy föl –mint lefelé fenyves regetegekkel borítva elágazik: azt lesz hajlandó hinni, hogy ott vége van az emberlakta vidéknek, hogy ott veszi kezdetét azon mérföld szélességű, csaknem áthatlan havas-sor, melyet a teremtő e hazának mintegy védfalául helyezett a határszélre. Pedig csalódik, mert ezen roppant havasláncolaton, ezen nagyszerű ős sziklafalon tűl egy elkülönített, egy minden más területtől teljesen elszigetelt vidék van, Árkádiája bérces honunknak(az erdélyi résznek), mely úgy tájainak nagyszerűsége, mint népének eredetisége, úgy ős emlékeinek sokasága, mint természeti kincseinek gazdagsága által egyiránt érdeket köthet a vizsgálóban.

E vidék, melyhez nagy várakozással méltán közelítünk, nem más, mint a haza véghatárán fekvő Csíkszék. "

Orbán Balázs

"A székelyföld leírása"

Az egykor mocsaras, ám vadregényes, csíkhalban gazdag medence adott otthont a falvaknak, melyek az Olt árterülete fölött alakultak ki. Az összefüggő tórendszer a havasok aljáig ért, s a települések lakói az évszázadok múlásával követték a víz visszahúzódását. A legmagasabb szinten fellelhető vármaradványok is jelzik, hogy egykor szorosabb egységet alkottak a településekkel. A havasokban ma már több helyen erő borítja az egykori -alig fellelhető- teraszos földművelés(muzsda) helyszíneit. A következő –alsóbb- szintet jelzi a Csíkszenttamáson lévő “Csonkatorony" néven ismert templommaradvány, valamint az egykori településnyomok is erre utalnak. A krónikák is jelzik, hogy a Csíkba betelepülő székelység először nem a mai telephelyeit szállta meg, henem az Olt fő völgyétől jóval távolabb, a hegyek lábainál épített magának szálláshelyet. Ennek bizonyságául nemcsak a szenttamási “Csonkatorony" áll, hanem feljegyzések utalnak rá, hogy Csíkkarcfalva is először Madicsa körül jött létre, valamint Csíkszentdomokos előszálláshelye az egykori Tarkő lehetett. A három Csíik-medence(Alcsíik, Középcsík, Felcsík) földrajzi tagozódását, mint három ölelő kar, a Tusnádi-, a Zsögödi- és a Bogáti szoros hozta létre.

A felcsíki falvak elhelyezkedése is őrzi a természet erőinek önfeledt játékát, bár a településfűzér egyedi: már-már feismerhetetlenül egymásba épültek, s a járókelő csak a falu nevét jelző útszéli tábláról veszi észre, hogy a szomszédos helységben jár. S e csodaszép, festői hegycsúcsokkal övezett medencét sz Olt és a Maros forrásának Csík leghegyesebb vidéke zárja.

Mint a pisztráng a hegyi patakban, úgy húzódik az Olt egyre szűkülő völgyén fel a hat felcsíki székely falu népe, és ellentétben Erdély más hegyvidéki lakosaival, szigorú törvényszerűséggel, csak a lapályos, tiszta területekre epítkezik."(Kurkó Gyárfás: Nehéz kenyér)

A történelmi emlékekben gazdag Hargita aljának lakói legfőbb értékének szabadságukat tartották, azt minden körülmények között megőrízni kívánták, hisz csak így maradhatott fenn egy maroknyi nép a nagy nemzetek között, csak így kerülhette el a beolvadás, a nemzethalált.

A kíméletlen évszázadok emberlelket próbáló eseményei között ott találjuk a törökök és tatárok dúlásait, melynek következtében a veszteség, a rablás egész Csíkban 1656-ban és 1661-ben állt a tetőfokon. Ez utóbbi esetben “hűtlenségben" megingott Erdélyben a temesvári basa csapata megbűntette a bizonytalankodó Csíkot: 26 templom égett le, tízezer embert fűztek rabszíjra.

1694-ben került sor az utolsó nagy tatárbetörésre, amit egész Felcsík megszenvedett, pedig előtte már(1677-ben) a pesit megtizedelte a lakosságot, majd 1708-ban ismét pusztított e járvány a Székelyföldön, hogy aztán 1717-1719-ig két even át egyfolytában szedje áldozatait: a lakosság csaknem felére csökkent.

Igazi próbatétele volt a székelységnek az erdélyi történelem talán egyik legviharosabb időszaka, mely az 1562-es székely felkeléssel kezdődött. A középkori századokra jellemző volt Csíkban a személyes hadkötelezettség s ez a székelység ellen elkövetett jogtiprások sorozatára adott okot. 1564-ben – két evvel a székely lázadás elfolytása után – a csíki közszékelyek panaszlevélben tiltakoznak János Zsigmond fejedelemnél szabadságjogaik semmibevétele ellenn. Jogorvoslatot nem kapnak, s egymást követték a lázadások(1572-1595), majd azok vérbefolytása, mellyel az éppen uralkodó Báthori csalás kivívta a székelyek gyűlöletét.

Ilyen körülmények között került a fejedelmi székbe(1599-ben) Báthori András bíboros, aki világias módszerrel kormányzott, s igyekezett jóvátenni mindazt, amit elődei elrontottak. Ám ehhez már túl késő volt, az idegen uralkodó kihasználta a nép gyűlöletét, sőt tovább szította azt, s Mihály vajda segítségével csíkszentdomokosi székelyeket vettek rá, hogy a fejedelem-bíborost orvul megöljék. A gyilkosság hírére a papa kiátkozta a falut, majd a bűnbánó csíkszentdomokosiak a tragédia helyszínére keresztet állítottak, melyen az alábbi felirat olvasható:

 

"ITT NYUGSZIK BÁTHORI CARDINÁL

ERDÉLY FEJEDELME ÉLETÉT ITT VÉGEZTE

S VÉGSŐ VESZEDELME TULAJDONÍTTATIK

NAGY KRISTÁLY ANDRÁSNAK, MIKOR EGY

HÉJJA VOLT AZ 1600-NAK. S AZUTÁN TIZENHÉT

S KÉTSZÁZ ESZTENDŐKKEL TÉTETETT E

KERESZT, HOGY LENNE ÖRÖK JEL."

A XVII. Század végétől az Erdélyre települő Habsburg monarchia hatott ellentétes előjelű beavatkozásokkal a székelyekre. Az 1652. évi lázadást követő országgyűlési határozat elveszi a közszékelyek örökös jogát a természetes szabadsághoz, majd később különböző politikai okok miatt lemond a székelyek határőri szolgálatairól, hogy megadóztassa őket. Azonban hamarosan arra a belátásra kényszerül az uralkodóház, hgy a székelyek határőrszolgálata nélkülözhetetlen. S ekkor újabb, minden eddiginél erőteljesebb próbatétele kezdődik e térségnek.

A szervezőbizottság toborzó kampányára válaszul 1762-ben a gyergyói férfiak váratlanul megtagadták a hűségeskü letételét, sem fenyegetések, sem ígéretek nem használtak, sőt Csík is csatlakozott a gyergyóiakhoz, s itt is teljes lett a felfordulás, hiába váltották egymást a sorozóbizottság vezérei(először Buccow-tábornok, majd Siskovits altáborhadnagy), hiába váltották egymást a módszerek(előbb hitegetés, majd ígéret, később fenyegetés), a lakosság mindenütt felzúdult. A fenyegető német századok miatt – hogy a közeledő szent ünnepet, a karácsonyt ne rontsák harccal – a felcsíki férfiak kivonultak a környező erdőkbe, majd 1764.január 5-én a Csomortán fölötti Szalonka-völgyből indultak Tapolca felé, ám nagy számuk miatt nem fogadta a tiltakozó tömeget a sorozó bizottság. Ekkor Madéfalvára vonultak Boross István vezetésével, hogy a népjogtiprás ellen békés óvást emeljenek. Minden faluból egy-egy küldött vett részt a fehér lobogó mögött, mely jelezte a békés szándékot. Ám az akkor(január 7-én) Madéfalvát körülvett agyúsor esöpörte a küldöttséget, majd a menekülni próbáló lakosságot is tűz alá vették. Nem fegyveres összecsapás volt az, hane véres, kegyetlen mészárlás, embertelen vérfürdő, mely a madéfalvi veszedelem nevén ismert: "a székely nemzet szicilíai vecsernyéjének helye, itt politikai Bertalan éjjelének gyászos emláke, ott lebeg e táj fölött mint vészes fergeteg e szó: Siculicidium: s minő intő szava a történelemnek." /Orbán Balázs/

A zsarnokok félelmet akartak ébrszteni a Székelyföldön, de csak gyűlöletet tudtak szítani önmaguk iránt. A Csíkcsicsó és Madéfalva közti vészhalmon áll a nemzeti sír s az emlékmű, melyet az alábbi felirattal láttak el a vérfürdő rendezői: CASTIGATA SEDITIO SICULORUM DOMITA SICUMORUM SUPERBIA HIC JACET (“A székelyek pártütésének megbűnetése. Itt nyigszik a székelyek legyőzött büszkesége.")

A szűkszavú utókor válaszolt e feliratra:

“ITT EMELT A GONOSZSÁG MAGÁNAK OLTÁRT

MONDD EL HÓHÉRAINKRA A CIX-IK ZSOLTÁRT."- mely kömény átkot mond az ártatlanok meggyilkolására.

A mai emlémű nagyméretű márványtábláján az alábbi szöbeg olvasható: "A thatárőrség erőszakos szervezésekor Madéfalva határában 1764. január 7-én hajnalban a császári katonaság által védtelenül lekaszabolt Csík és Háromszéki 200 székely vértanú emlékére, kik az ősi szabadságért véezettek el, emelte az utódok hálás kegyelete 1889." 1905. október 8-án ünnepélyes keretek között avatták fel az emlékobeliszket, melyen az alábbi tisztelgő verssorok Dr. Balló István tollából való:

"Székely nép! Itt hullott őseidnek vére,

Kiket zsarnok önkény bosszus karja ére.

Midőn alkotmányos szabadságod védtek,

Szörnyűkép olták ki, sok ártatlan éltet.

De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt,

Emlékök nem vész el örökre megmarad.

Mert hű kegyeletben megtartod őseid,

Így él majd emlákök időtlen ideig."

A "székely Szent Bertalan" -éj nem az utolsó erőpróba volt a jobb sorsra érdemes nép számára. Először a vesztett szabadságharc – melyben múltjához méltóan oly tiszta szívvel harcolt a székelység Bem seregében – viselte meg a lelkeket, majd a nemzetnek az első nagy világégés után az azóta is elfogadhatatlan Trianont kellett túlélnie, mellyel történelmének újabb fordulója zárult le.

Az új államkeretekbe tartozó Erdély székelysége tovább dacolt az ellene fellépőkkel, s nyersnyakasan védte jogait. De a jogtiprók mindig erősebbnek tűntek, mert hatalmukkal éltek: visszaéltek. Így történt ez 1944 őszén is, midőn az úgynevezett Maniu-gárdisták súlyos atrocitásokat követtek el a Székelyföld több falvában, ahol osylopokat emeltek az áldozatok emlékére. A csíkmadarasi kopjafa két nevet említ az alábbi felirattal: "1944. október 10. A vak gyűlölet és bosszú csíkmadarasi áldozata KIVÉGEZTÉK." A csíkszentdomokosi emlékkereszt tizenegy áldozatról tanúskodik.

 
 

Térkép

 

Terkep

Eseménynaptár

Esemenznaptar

Felcsíki látnivalók

No valid database connection You have an error in your SQL syntax; check the manual that corresponds to your MySQL server version for the right syntax to use near '' at line 1 SQL=SELECT title FROM jos_sections WHERE id =
Összes látnivalók >>