Szövés, Fonás
PDF Print Email

A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében, majd egyre csökkenő mértékben biztosították.

Kender- és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darabjai, gyapjúszőttesből a felsőruhák, ezenkívül a lakás és a háztartás, valamint a gazdaság területén tudták sokrétűen hasznosítani a házilag előállított textíliákat. Ugyanakkor jelentős értéket képviselt az a sok kötél- és madzagfajta, amit a kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből fontak, szőttek, sodortak. Így még a legapróbb és legdurvább hulladékrost sem minősült értéktelen szemétnek.

Kendermegmunkálás:

A kenderfeldolgozás az időbeosztást tekintve nagyszerűen illeszkedett a mezőgazdasági munkákhoz: a teljes szükséges időráfordításnak csupán mintegy 16-18%-a jut a nyári mezőgazdasági munkák idejére, míg a többi, hosszan tartó munkát a téli hónapokban végezhették. Például a fonás, amely a teljes időráfordításnak mintegy 60%-át teszi ki, általában november 1-től kezdődik s legfeljebb február végéig tart, így munkát ad a család minden nőtagjának a teljes téli időszakban. Ugyanakkor a fonás jórészt társaságban végzett munka volt. A hosszú késő őszi és téli délutánokon, estéken az asszonyok, főleg pedig a lányok századunk elején is még a fonóházakban gyülekeztek, hogy társaságban és vidámsággal törjék meg a fonás egyhangúságát. Társaságban a munka mellett tág lehetőség kínálkozott a beszélgetésre, mesélésre, dalolásra, játékra, s mivel a fonóknak a legények is vendégei, a két nembeli falusi fiatalság legfőbb szórakozó- és rendszeres találkozóhelyei voltak a fonóházak.

A fonást viszont még számos munkálat előzte meg. A kender vetésének idejét általában Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták. Nagyon nagy hangsúlyt fektettek a földmegmunkálására, ahova olyan sűrűn vettették a kendert, hogy a gyomnak ne legyen helye kibújni. A földbe került mag tizenkét, tizennégy hétre a vetés után beérett. A betakarítás módja a nyövés (nyüvés) volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestül szaggatták ki a földből. Először szálanként kiválogatva a magasra nőtt virágos kendert nyőtték ki. Nyövés közben két, három, esetleg négy markot összefogva kévébe kötöttek, majd az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig. A kender áztatása mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt szokásos volt. Gyakran természetes tóban áztatták, sokszor gödröt ástak és a talajvíz vagy az esőzések következtében összegyűlt víz áztatta meg a kendert. Folyóvizeknél főleg a part melletti sekélyebb és lassúbb mozgású vízben jelölték ki az áztatók helyét. Ezekben az áztatókban a kender nyolc, tíz, tizenkét nap alatt megázott a kender, majd kimosták és az udvarokon, kertekben napon szárították. Az áztatást a törés munkálata követte, amelynek legáltalánosabb eszköze a tiló. Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törték meg a deszkaélek szögébe helyezett kenderkórót.

Mindezek után következett a kender finomítása és fésülése. A fésülésnek vagy szöszcsinálásnak is megvoltak a sajátos eszközei. A legelterjedtebb eszköz a gereben volt, vagy más néven héhel (néhol léhel). A gereben kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából állt. Munka közben a rostcsomót belevágták a szegek közé, majd oldalra húzva „szakították”. Többszöri belevágás után a kézben maradt szálak simák, tiszták lettek, és fésülték ezeket. Gyakran nemcsak egy közepes sűrűségű gerebent használtak, hanem először a szaggatáshoz egy ritkábbat, majd utána a fésüléshez egy sűrűbbet. A kendert finomságuk szerint különböző csoportokba sorolták. A legdurvábbat nevezték szösznek.

A kender most már fonható állapotba került. A fonallá sodorás legfontosabb eszközei a kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A megfont fonalat a kéziorsóról a motollára vezették fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Így szerzett a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Ezen kívül a motollálás célja az is, hogy a kimosáshoz, majd a megszárításhoz alkalmas formába hozza, kötegelje a fonalat.

A fonási munkálatokhoz a szövőszéket, vagy ahogy Felcsíkon hívják osztovátát használják. Ez a legbonyolultabb szerkezet, amit a feldolgozás során használtak.

Gyapjúfeldolgozás:

Az első gyapjúszövetminták Kis-Ázsiából származnak az i. e. 7. évezredtől. A gyapjú őshonának Mezopotámiát tartották. A magyarságnak a juh a bolgár-török kor óta kedvelt állata. Maga a gyapjú is honfoglalás előtti, ótörök eredetű szó nyelvünkben. A Kárpát-medencében a hosszú fürtös, gyapjas rackafélék és a parlagi fajták voltak elterjedve, mígnem a juhtartás módjában mélyreható, lényeges változást hozott hazánkban a nyugati eredetű merinófélék 18. századi meghonosodása, különösen pedig a 19. század elején ezek tömeges elszaporodása.

A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, a technológiája pedig hatással volt e rostnövények feldolgozására is. A gyapjúmunkának az önellátásra törekvő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában.

A gyapjú a juhtartás legfőbb haszonvétele. A juhok megnyírására mindig tavasszal kerül sor, mielőtt összeszednék a juhokat és kihajtanák a nyári szállásokra. a nyírás a juhnyírő ollóval történik. Nagy figyelemmel nyírják a juhokat, vigyázva arra, hogy lehetőleg egyenletesen vágják le a gyapjút, ugyanakkor ne sértsék meg az állat bőrét. A nyírás akkor érdemel elismerést, ha a bunda egy darabban marad meg.

A lenyírt gyapjút – feldolgozás előtt – még további tisztításnak vetik alá. Lehetőleg folyóvízben mossák úgy, hogy vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba teszik, a kosarat beleállítják a vízbe és ott kikötik. Természetesen ez a mosási módszer ma már eltűnőben van, helyét egyre inkább átveszik a gépesített módszerek. Mosás után otthon kötélen vagy nagy, alacsony peremű vesszőkasokban szárították. Teljes kiszáradás után a gyapjú fellazítása, szálasítása volt a következő munka. Először kézzel csipkedték, szaggatták kis csomócskákra az összetapadt gyapjút, majd fésülték a gerebenen.

A gerebennel fellazított gyapjút orsóval guzsalyról vagy fonókerékkel fonták. A laza gyapjúanyagot guzsalyra kötötték fel, bal kézzel húzva belőle a szálat, ennek alapsodrást adtak, majd a jobb kézben pörgetett orsóval a fonallá sodrást megerősítették, végül az orsó derekára felcsévélték a fonalat. A gyapjúfonalból kiválogatták a fehéreket, amit majd fehéren is kívántak hagyni, a többit pedig megfestették. Még a fekete gyapjúfonal is festésre szorult, mert ha festetlenül használták fel, szürkés maradt, s a belőle készült ruha rövidesen megbarnult. Ha színes szövetet akartak szőni, akkor a felmotollált fonalakat házilag megfestették.

A felcsíki térségben két települést emelnék ki, ahol a mai napig foglalkoznak gyapjúfeldolgozással és szövéssel. Dánfalván a gyapjúból készítettek posztót, különböző takarókat, szőnyegeket, de a legjellegzetesebb gyapjúkészítmény a „rakottas”-nak nevezett székely festékes volt és maradt fenn napjainkig. A székely festékes szövése az osztovátán történik.” A szövőszékbe hosszába felrakjuk és kifeszítjük a láncfonalat, a felvetőt, hogy így erre a bélfonalat merőlegesen átvezethessük ,befonhassuk és bordahéjjal beverhessük. A felvető lehet házilag siritett kenderfonal, a beverő pedig házilag font gyapjúfonal. Az utóbbi években a házilag font kenderfonalat felváltotta a bolti spárga vagy a pamutszálból gyárilag sodort halászfonal. Egy négyzetméter rakottas szövéséhez kb. 1 kg. gyapjúfonál kell. A megszőtt szőnyeget a végén levágják az osztovátáról. Levágáskor meghagynak egy 15-20 cm-es darabot, amelyből később rojtot csinálnak, úgy, hogy a szálakat kettesével vagy hármasával díszesen összebogozzák. De néha külön is szőnek gyapjúból szegőrojtot és azt rávarrják a szőnyeg két végére.

A leggyakrabban előforduló minták a csíkos és a farkasfogas, az egycsillagos, többcsillagos, halas, késnyeles, rákos. Ezek némelyikét keretbe foglalják másokat pedig nem, a megrendelő kérése szerint. A leggyakrabban előforduló színek a természetes szürke vagy mogyoró színű alapon a piros és a fekete, ritkábban a zöld és a barna. A mogyoró színű alapon a barna és a zöld farkasfog valamint a csillag a 1970-es évek divatját idézi. Napjainkban főleg natúr szürke alapon fehér csillagos és halas a divatos. A szövőnők a megrendelők igénye szerint bármit megszőnek. Néha egészen különleges megrendelésnek is eleget tesznek.

A karcfalvi gyapjúfeldolgozó műhelyben az állatról lenyírt gyapjút feldolgozzák egészen a kész termékig. Nagyon fontos, hogy habár modern eszközökkel, gépesítve dolgozzák fel a gyapjút, nem használnak semmi tisztítószert, vegyi anyagot, valamit a szövés is teljesen hagyományos módon történik.

 

Forrás:

Domokos Ottó (főszerk.): Magyar Néprajz III. A kender, a len és a gyapjú népi feldolgozása. Akadémiai Kiadó. Budapest, 341-368.

 

 
 

Térkép

 

Terkep

Eseménynaptár

Esemenznaptar

Felcsíki látnivalók

No valid database connection You have an error in your SQL syntax; check the manual that corresponds to your MySQL server version for the right syntax to use near '' at line 1 SQL=SELECT title FROM jos_sections WHERE id =
Összes látnivalók >>