Népművészet
Szövés, Fonás
PDF Print Email

A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében, majd egyre csökkenő mértékben biztosították.

Kender- és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darabjai, gyapjúszőttesből a felsőruhák, ezenkívül a lakás és a háztartás, valamint a gazdaság területén tudták sokrétűen hasznosítani a házilag előállított textíliákat. Ugyanakkor jelentős értéket képviselt az a sok kötél- és madzagfajta, amit a kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből fontak, szőttek, sodortak. Így még a legapróbb és legdurvább hulladékrost sem minősült értéktelen szemétnek.

Kendermegmunkálás:

A kenderfeldolgozás az időbeosztást tekintve nagyszerűen illeszkedett a mezőgazdasági munkákhoz: a teljes szükséges időráfordításnak csupán mintegy 16-18%-a jut a nyári mezőgazdasági munkák idejére, míg a többi, hosszan tartó munkát a téli hónapokban végezhették. Például a fonás, amely a teljes időráfordításnak mintegy 60%-át teszi ki, általában november 1-től kezdődik s legfeljebb február végéig tart, így munkát ad a család minden nőtagjának a teljes téli időszakban. Ugyanakkor a fonás jórészt társaságban végzett munka volt. A hosszú késő őszi és téli délutánokon, estéken az asszonyok, főleg pedig a lányok századunk elején is még a fonóházakban gyülekeztek, hogy társaságban és vidámsággal törjék meg a fonás egyhangúságát. Társaságban a munka mellett tág lehetőség kínálkozott a beszélgetésre, mesélésre, dalolásra, játékra, s mivel a fonóknak a legények is vendégei, a két nembeli falusi fiatalság legfőbb szórakozó- és rendszeres találkozóhelyei voltak a fonóházak.

A fonást viszont még számos munkálat előzte meg. A kender vetésének idejét általában Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták. Nagyon nagy hangsúlyt fektettek a földmegmunkálására, ahova olyan sűrűn vettették a kendert, hogy a gyomnak ne legyen helye kibújni. A földbe került mag tizenkét, tizennégy hétre a vetés után beérett. A betakarítás módja a nyövés (nyüvés) volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestül szaggatták ki a földből. Először szálanként kiválogatva a magasra nőtt virágos kendert nyőtték ki. Nyövés közben két, három, esetleg négy markot összefogva kévébe kötöttek, majd az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig. A kender áztatása mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt szokásos volt. Gyakran természetes tóban áztatták, sokszor gödröt ástak és a talajvíz vagy az esőzések következtében összegyűlt víz áztatta meg a kendert. Folyóvizeknél főleg a part melletti sekélyebb és lassúbb mozgású vízben jelölték ki az áztatók helyét. Ezekben az áztatókban a kender nyolc, tíz, tizenkét nap alatt megázott a kender, majd kimosták és az udvarokon, kertekben napon szárították. Az áztatást a törés munkálata követte, amelynek legáltalánosabb eszköze a tiló. Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törték meg a deszkaélek szögébe helyezett kenderkórót.

Mindezek után következett a kender finomítása és fésülése. A fésülésnek vagy szöszcsinálásnak is megvoltak a sajátos eszközei. A legelterjedtebb eszköz a gereben volt, vagy más néven héhel (néhol léhel). A gereben kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából állt. Munka közben a rostcsomót belevágták a szegek közé, majd oldalra húzva „szakították”. Többszöri belevágás után a kézben maradt szálak simák, tiszták lettek, és fésülték ezeket. Gyakran nemcsak egy közepes sűrűségű gerebent használtak, hanem először a szaggatáshoz egy ritkábbat, majd utána a fésüléshez egy sűrűbbet. A kendert finomságuk szerint különböző csoportokba sorolták. A legdurvábbat nevezték szösznek.

A kender most már fonható állapotba került. A fonallá sodorás legfontosabb eszközei a kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával). A megfont fonalat a kéziorsóról a motollára vezették fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Így szerzett a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Ezen kívül a motollálás célja az is, hogy a kimosáshoz, majd a megszárításhoz alkalmas formába hozza, kötegelje a fonalat.

A fonási munkálatokhoz a szövőszéket, vagy ahogy Felcsíkon hívják osztovátát használják. Ez a legbonyolultabb szerkezet, amit a feldolgozás során használtak.

Gyapjúfeldolgozás:

Az első gyapjúszövetminták Kis-Ázsiából származnak az i. e. 7. évezredtől. A gyapjú őshonának Mezopotámiát tartották. A magyarságnak a juh a bolgár-török kor óta kedvelt állata. Maga a gyapjú is honfoglalás előtti, ótörök eredetű szó nyelvünkben. A Kárpát-medencében a hosszú fürtös, gyapjas rackafélék és a parlagi fajták voltak elterjedve, mígnem a juhtartás módjában mélyreható, lényeges változást hozott hazánkban a nyugati eredetű merinófélék 18. századi meghonosodása, különösen pedig a 19. század elején ezek tömeges elszaporodása.

A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, a technológiája pedig hatással volt e rostnövények feldolgozására is. A gyapjúmunkának az önellátásra törekvő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában.

A gyapjú a juhtartás legfőbb haszonvétele. A juhok megnyírására mindig tavasszal kerül sor, mielőtt összeszednék a juhokat és kihajtanák a nyári szállásokra. a nyírás a juhnyírő ollóval történik. Nagy figyelemmel nyírják a juhokat, vigyázva arra, hogy lehetőleg egyenletesen vágják le a gyapjút, ugyanakkor ne sértsék meg az állat bőrét. A nyírás akkor érdemel elismerést, ha a bunda egy darabban marad meg.

A lenyírt gyapjút – feldolgozás előtt – még további tisztításnak vetik alá. Lehetőleg folyóvízben mossák úgy, hogy vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba teszik, a kosarat beleállítják a vízbe és ott kikötik. Természetesen ez a mosási módszer ma már eltűnőben van, helyét egyre inkább átveszik a gépesített módszerek. Mosás után otthon kötélen vagy nagy, alacsony peremű vesszőkasokban szárították. Teljes kiszáradás után a gyapjú fellazítása, szálasítása volt a következő munka. Először kézzel csipkedték, szaggatták kis csomócskákra az összetapadt gyapjút, majd fésülték a gerebenen.

A gerebennel fellazított gyapjút orsóval guzsalyról vagy fonókerékkel fonták. A laza gyapjúanyagot guzsalyra kötötték fel, bal kézzel húzva belőle a szálat, ennek alapsodrást adtak, majd a jobb kézben pörgetett orsóval a fonallá sodrást megerősítették, végül az orsó derekára felcsévélték a fonalat. A gyapjúfonalból kiválogatták a fehéreket, amit majd fehéren is kívántak hagyni, a többit pedig megfestették. Még a fekete gyapjúfonal is festésre szorult, mert ha festetlenül használták fel, szürkés maradt, s a belőle készült ruha rövidesen megbarnult. Ha színes szövetet akartak szőni, akkor a felmotollált fonalakat házilag megfestették.

A felcsíki térségben két települést emelnék ki, ahol a mai napig foglalkoznak gyapjúfeldolgozással és szövéssel. Dánfalván a gyapjúból készítettek posztót, különböző takarókat, szőnyegeket, de a legjellegzetesebb gyapjúkészítmény a „rakottas”-nak nevezett székely festékes volt és maradt fenn napjainkig. A székely festékes szövése az osztovátán történik.” A szövőszékbe hosszába felrakjuk és kifeszítjük a láncfonalat, a felvetőt, hogy így erre a bélfonalat merőlegesen átvezethessük ,befonhassuk és bordahéjjal beverhessük. A felvető lehet házilag siritett kenderfonal, a beverő pedig házilag font gyapjúfonal. Az utóbbi években a házilag font kenderfonalat felváltotta a bolti spárga vagy a pamutszálból gyárilag sodort halászfonal. Egy négyzetméter rakottas szövéséhez kb. 1 kg. gyapjúfonál kell. A megszőtt szőnyeget a végén levágják az osztovátáról. Levágáskor meghagynak egy 15-20 cm-es darabot, amelyből később rojtot csinálnak, úgy, hogy a szálakat kettesével vagy hármasával díszesen összebogozzák. De néha külön is szőnek gyapjúból szegőrojtot és azt rávarrják a szőnyeg két végére.

A leggyakrabban előforduló minták a csíkos és a farkasfogas, az egycsillagos, többcsillagos, halas, késnyeles, rákos. Ezek némelyikét keretbe foglalják másokat pedig nem, a megrendelő kérése szerint. A leggyakrabban előforduló színek a természetes szürke vagy mogyoró színű alapon a piros és a fekete, ritkábban a zöld és a barna. A mogyoró színű alapon a barna és a zöld farkasfog valamint a csillag a 1970-es évek divatját idézi. Napjainkban főleg natúr szürke alapon fehér csillagos és halas a divatos. A szövőnők a megrendelők igénye szerint bármit megszőnek. Néha egészen különleges megrendelésnek is eleget tesznek.

A karcfalvi gyapjúfeldolgozó műhelyben az állatról lenyírt gyapjút feldolgozzák egészen a kész termékig. Nagyon fontos, hogy habár modern eszközökkel, gépesítve dolgozzák fel a gyapjút, nem használnak semmi tisztítószert, vegyi anyagot, valamit a szövés is teljesen hagyományos módon történik.

 

Forrás:

Domokos Ottó (főszerk.): Magyar Néprajz III. A kender, a len és a gyapjú népi feldolgozása. Akadémiai Kiadó. Budapest, 341-368.

 

 
Fazekasság
PDF Print Email

A Csíki medence fazekassága egy viszonylag zárt világban, elszigetelten jött létre, így nem érintette a kor divatja s megmaradtak a hagyományos formák és minták, amelyek egy sajátos stílust alakítottak ki. Természetesen a stílus formálásában jelentős szerepe volt a vásárló közönségnek is, melynek az igényeihez való alkalmazkodás a fazekasok létértelme volt. A hagyományőrző, kevéspénzű, falusi ember olcsóbb és a mindennapi szükségletek kielégítésére alkalmas edényeket vásárolt: főzésre-sütésre alkalmas lábosokat, fazekakat, vízhordásra alkalmas korsókat „kantákat”, valamint ételhordozásra füles fazekakat, evésre tálat, tányért. Ezek az edények kétféle kivitelezésben készültek: egyszerű parasztedények- mázas vagy mázatlan kivitelezésben, valamint a gazdagabbak számára készített igényes díszítésű mázas edények.

Dr. Kós Károly szerint Dánfalván a mázas kerámiát már a XVIII. század elején készítették. Ennek ellenére a településen a fazekasság csak a XIX. században lett népszerű. Azelőtt ezt a hagyományos mesterséget a szomszédos madarasiak űzték. Ezt a tényt idézi az alábbi mondóka is: „Madaras, még a pap es fazekas”. A XX. század elejétől a madarasiak visszavonultak a fazekasságtól s a felcsíki fazekasság központja Dánfalva lett. Annak ellenére, hogy a XX. század első évtizedeiben a fémedények és a fémtűzhelyek elterjedése a fazekasokat válságba juttatta, a dánfalviaknak sikerült ezen túllépni és továbbfejleszteni edényeik formáját és díszítését.

A dánfalvi fazekasság fejlődésének alapvető feltétele a település határában található agyag volt,amely olcsó és kiapadhatatlan nyersanyag forrásnak bizonyult. A ravaszliki agyagbányából hozzák az agyagot. Nem is olyan régen még szekérrel szállították, de napjainkban már traktorral hozzák évente egyszer-kétszer. A téli időre szükséges agyagot ősszel szerezték be, de nem túl sokat mert a téli hidegben megfagyott ha nem tudták megfelelő helyen tárolni (pincében, műhelyben, agyagveremben). Ezután kezdődött az agyag feldolgozása. Három napi áztatás után jól összezúzták „hogy ne legyen göröncsös”, majd az így előkészített agyagból egy darabot leszelnek, amit tömörítenek és agyagőrlővel leőrlik, hogy minél homogénebb anyagot kapjanak. Azután újra csomóba rakják, majd a nagyobb csomókból apróbb darabokat vágnak ki, amelyekből majd az agyagvázát vagy más formájú tárgyat készítenek. Az agyag előkészítés még napjainkban is nagyon sok türelmet és odafigyelést igényel, mert nem maradhat egyetlen kő vagy földcsomó sem az agyagban, mert ez a munka minőségét rontaná. Ezt a munkát általában nem a korongoló szakember végzi, hanem egy külön fogadott szakképzetlen munkás.

A fazekas mester legfontosabb munkaeszköze a korong, ami áll egy függőleges tengelyből és egy bükkfa alsókerékből, melyet jobb lábbal lehet forgásba hozni és egy felső kerékből. A koronggal annál könnyebb dolgozni minél nagyobb és nehezebb az alsó kerék. A korongtengely alsó acélcsapja golyóscsapágyban forog. Ma a hagyományos korong helyett elektromos meghajtású korongot használnak, ami nemcsak kevesebb energia befektetést igényel a korongos részéről hanem termelékenyebb is. A fazekas a koronggal szemben egy padon ül, ez a korongpad, amelynek bal sarkába odakészíti a korongoláshoz előkészített agyagot és a kikorongoláshoz szükséges más szerszámokat, fakéseket, fenékvágókést. Ezeken kívül még egy vizes edényt is találunk a korongos mellett, amelybe gyakran mártja a kezét, hogy ez jobban csússzon az agyagon. Mivel a korongozott edény feneke erősen hozzátapad a felső kerékhez, az edény leválasztásához egy acéldrótot használnak.

A korongoló munka a következőképpen történik: A forgásba hozott korongkerék felső tányérjára a korongos két kézzel rányomja a már előkészített agyagot, majd lefelé irányuló szorítással nyomja fel a korongon a vizes agyagot, azután két tenyérrel ismét lenyomja és a jobb hüvelykujjával kilyukasztja. Ezután következik a valóságos csoda, az agyagváza felhúzása: bal kézzel belülről, jobb kézzel kívülről nyomják a készülő edény falát, amely előbb cső alakú formát ölt, majd aszerint, hogy a korongos milyen nyomást gyakorol a cső falára különböző formát vesz fel – „kicsi has, nagy has, száda”. A nagyobb edényeket és a korsókat két, sőt három részből korongolják. Ügyes kezű korongosok 1,5 m nagyságú vázákat is korongoznak, illetve ragasztanak össze több darabból. A vonaldíszeket még a korongon ráhúzzák az edényekre egy fa vagy fém ceruza alakú tárggyal. Az így nyert edényt félreteszik „szikkadni”, majd este ha szükséges agyagból fület tesznek rá. Ugyancsak este a kissé száradt edény falából kiszedik az esetleges bennmaradt agyaghulladékot. Az így elkészített edények polcra kerülnek száradni, majd pár napi száradás után az edényeket vizes ronggyal letörölik és száraz ronggyal kifényesítik, majd következik a díszítés.

A dánfalvi fekete kerámia legegyszerűbb díszítési formája a „recézés”, párhuzamos vonalak közötti hullámos vonalak húzása. Eszköze egy fa- vagy vasszeg. Másik ugyancsak egyszerű díszítési mód a váza szájának az ujjbeggyel való benyomkodása, „csipkézése”. A plasztikus díszítési módok közül kiemelkedik a virágvázák falának bicskával bemetszett mértani formákkal való díszítése, „faragása”. Nagyon kedvelt a virágminták késsel, bicskával való „faragása” is. A csodálatos stilizált margarétákat, havasi gyopárokat faragott séma nélkül szabad kézzel csinálják. A virágmotívumok mellett találunk állatmotívumokat is, például madár, szarvas díszítésű vázákat és tányérokat. Ezek előfordulása sokkal ritkább mint a virágmotívumoké. A vázákon maradt ki nem díszített felületeket fényesre csiszolják egy fadarabbal, a kecskerágó cserje ujjnyi vastag szárított ágával.

A kikorongolt, kidíszített agyagedényt égető kemencébe rakják és kiégetik az igényeknek megfelelően barnára vagy feketére. Az égető kemence egy kúp alakú katlan, amelybe először a kisebb edényeket rakják, majd körbe és a közepébe kerülnek a nagyobb méretű edények. Az edényeket nem teszik egymásba mert foltot kaphatnak. Egy közepes méretű kemencébe átlag 250-300 db. cserepet raknak, a cserepek nagyságától függően, majd befalazzák a kemence nyílásait. A tüzelés 8-10 órán át tart és nagy szaktudást igényel. Ahhoz, hogy a cserepek el ne repedjenek egyenlő erősségű tűzre van szükség. A fekete színű vázáknál 900 C fokra kell felhevíteni a kemencét, ami fa tüzelés mellett nagy mennyiségű és jó minőségű apróra vágott fa elégetését jelenti. Az égetés után kb. két napot kell hagyni, hogy az edények kihűljenek, majd eltávolítják a befalazott kemence részeket és kiszedik az edényeket, amelyeket azután fényesre törölnek vagy lakkoznak és belülről vízhatlanítanak.

Forrás:

Albert Zita - Kovács Júlia - Ambrus M. Mária: Csíkdánfalva néprajzi értékei című dolgozat alapján, amelyet a KutDiák esszépályázatra készítettek.

 

 
Fafaragás
PDF Print Email

A fa megmunkálása, feldolgozása az egyik legrégibb mesterségeink közé tartozik. Ezt bizonyítja, hogy szókészletünk egy része finnugor eredetű, ami a fa feldolgozásával kapcsolatos. Ilyen szavaink: fejsze forgács, fúr, kéreg, reped. A fafaragás egyidős az emberiséggel. A fémek, és fémeszközök megjelenése előtt keményebb kőzetekkel és csontokkal megmunkálták a fákat. Leginkább a pásztorok fejlesztették tökélyre ezt a művészetet. Nekik az alapanyag rendelkezésre állott, és idejük is lévén egész tetszetős pásztorbotokat ivó-evő edényeket, használati eszközöket, kulacsokat, sótartókat készítettek és díszítettek.

Az emberek egyszerre több tárgyat is elő tudtak állítani, ezért nevezhetjük őket specialistáknak. A fa feldolgozása általában az udvaron belül maradt, a mindennapi megélhetéshez járult hozzá, eszközök, mindennapi használatos tárgyak élőállításával, majd egyre inkább elterjedtek a különböző dísztárgyak készítése is. Az emberben alapvetően benne van az esztétikai szépség iránti vágy, amely arra készteti, hogy környezetét, otthonát, lakását széppé tegye. A fa mivel viszony olcsó nyersanyagforrásnak bizonyult, a fa különböző megmunkálása, a fafaragás elterjedt a felcsíki térségben is.

A fafaragásnak vannak szakmai fogásai, a faragószerszámok kiválasztása és élezése sem egyszerű, akárcsak az alapanyagok közötti keresgélés és az előkészítésük. A fafaragás egyik legősibb önkifejező tevékenységünk. A magyarság és különösen a székelység lelkéhez közel áll. Az erdőt, a határt járó parasztember ismeri környezetét: tudja, melyik fafajta mire alkalmas és figyeli, hol lát épületelemnek, szerszámnak, tárolóedénynek alkalmas fát, amit magának megszerezhet. Kezdőknek minden esetben puha és homogén szerkezetű fák ajánlatosak a próbálkozások elkezdéséhez. Egy nyers fát sokkal könnyebb faragni, mint egy száraz fát, de igazán szép és tartós darabokat csak többéves, szakszerűen tárolt és lehetőleg természetes módon szárított faanyagból lehet. Ami faragás után szárad meg, az vetemedik és repedezik. Ha mesterségesen szárított alapanyagot szerzünk be, azt is érdemes pár hónapot pihentetni, hogy a fában a hirtelen szárításkor keletkezett feszültségek elsimuljanak.

Beltéri használatra legalkalmasabb faanyagok a hársfa és az égerfa. Puha, homogén rostszerkezetük és magas viasztartalmuk garantálja a kellemes faraghatóságot. Színük és szépen rajzolt erezetük miatt nagyon kedvelt faanyagok a cseresznye és a diófa. Sokoldalú használatnak örvend a juharfa, a szilvafa. Fametszetekhez legalkalmasabb a körtefa. A fenyő faragás szempontjából nem a legalkalmasabb fa, de Felcsíkon gyakran azt is használják, mivel a legkönnyebben és leghamarabban beszerezhető nyersanyag.

A faragóspecialisták sokoldalúságát jól tükrözi szerszámkészletük. Minden faragási fajtához teljesen különböző szerszámok kellenek. A székely népi fafaragáshoz 45 fokos, 120 fokos és 90 fokos kecskelábvésőket használnak. A 45 fokos vésőkkel körbefaragják az előrajzolt kontúrokat, a 90-120 fokossal kiszedik a leveleket. Ezekkel a vésőkkel nagyon szép zabszemes és más díszítő sorminta, szegély is készíthető. Ezeken kívül kell néhány méreteiben és íveltségében eltérő íves véső. Egy kb. 3 mm rádiuszú, mélyen ívelt véső az alapszedéses faragás alapjának pikkelyezéséhez. Mindezekhez szükséges egy kisebb, egy közepes és egy nagyobb fabunkó, amivel a szerszámokat ütjük.

Faragás előtt gondosan meg kell tervezni és rajzolni a mintát. Ez nagy körültekintést és pontosságot igényel. Minden elemet a lehető legpontosabban elő kell rajzolni, mert a jó munka alapfeltétele a jó tervezés. A szimmetrikus díszítésnél – pl. ajtóbetét, székhát, székely kapu – a minta jobb oldalát szabadkézzel rajzolják fel, és a kontúrt körbeütik. Utána egy megfelelő méretű, nem túl vastag papírt rászögeznek a körbefaragott mintára, aláraknak indigót, az indigós résszel felfelé. Vigyázni kell, hogy az egész felület alatt legyen indigó. Ezután egy grafitrúddal vagy ácsceruzával átsatírozzák a felületet. A papír alján megjelenik az előzőleg faragott minta tükörképe, amit megfordítanak, nagy pontossággal rögzítenek a fán, és indigóval átrajzolják. A rajzoláskor figyelembe kell venni, hogy a vonalhoz képest kívül vagy belül szoktuk a vésőt vezetni.

A felcsíki fafaragó mesterek technikái, eszközei és faragványai nagyon sokszínűek. Talán a legnagyobb számban készített eszközök a dísztárgyak, amelyek helyi motívumokkal vannak díszítve. Nagyon gyakran ezek a tárgyak, faragványok egyben a mesterember és közössége identitását is kifejezik. Itt gondolok elsősorban a székely ember életvitelét, életmódját, öltözködését, a falusi parasztember munkáját bemutató, megörökítő tárgyakra. Identitáskifejező funkcióval bírnak továbbá a különböző címerek, erdélyi, székely és magyar motívumok. A díszítő motívumok között nagyon gyakran megtaláljuk a fenyőt, az erdőt, a természet különböző elemeit is, amelyek szintén egyfajta lokális identitást mutatnak.

Az apróbb dísztárgyak mellett megtaláljuk a nagyobb méretű szobrokat, kapukat, berendezési tárgyakat, bútorokat, csillárokat, függönytartókat és még sorolhatnám. Mivel Felcsík egy szín katolikus vidék a térség temetőiből hiányoznak a protestáns vidékekre oly jellemző fejfák. Megrendelésre viszony készítenek kopjafákat, fejfákat a csíki faragómesterek is.

Forrás:

JUHÁSZ Antal

1991 Fafeldolgozás. In: Domokos Ottó (főszerk.): Magyar Néprajz III. Akadémiai Kiadó. Budapest, 412-463

BÁTKY Zsigmond

1941 A fa megmunkálása. A magyarság néprajza I. Budapest, 307-321

 

 


 

Térkép

 

Terkep

Eseménynaptár

Esemenznaptar

Felcsíki látnivalók

No valid database connection You have an error in your SQL syntax; check the manual that corresponds to your MySQL server version for the right syntax to use near '' at line 1 SQL=SELECT title FROM jos_sections WHERE id =
Összes látnivalók >>